I. évad 5.rész

         A kivetítő bekapcsolt, ezúttal már nem ijedt meg senki. Szinte már természetes lett oly rövid idő alatt is a vetítő önálló élete. Sindy-t látták, egy sötét hatalmas és hosszú folyosón sétálni. Mindenki ugyanarra gondolt, biztosan már az iskolában jár. Sindy még mindig számára szokatlan és kényelmetlen magas sarkúját viselte. A folyosó kövein minden kopogás vészjóslóan szólt. Sindy mellett egyszer csak megjelent egy nagy sötét folt, a lány mellett haladt egyenletesen. Végül Sindy megállt, a falra nézett és az a sötétség megindult tovább egyenesen. A lány szemével követte, mintha éppen találgatta volna, kilehetett az. A teremben ülő Clara tudta jól, hogy Sindy meg tudná mondani kipróbálkozót az imént tréfát űzni vele. De szó nélkül hagyta pedig neki is volt pát tippelése. Gólya volt az igaz, de az árnyakat, ha másért nem is saját hasznodra azonban megtanultad, kik ők , melyik milyen, kikel, barátkozz és kiktől tartsd távol magad.

      Sindy végül egy hatalmas faajtóhoz ért. Réginek tűnt és antiknak. Valahonnan mindenki tudta, hogy kézzel faragták minden egyes vonását. Mintha tudat alatt mesélte volna el az a ajtó az életét. Sindy kinyitotta, még be sem lépett, de már látta mesterét a többi társával egyetemben. Éppen edzetek, mint ilyen későn szokás. Napi nyolc óra edzés, az órák és egyéb mellett nekik szórakozásra, mi több alvásra kevés idejük akadt. Két lépést ha tett Sindy, és a mesterre mellett termett. Elijah csak mélyen a lány szemébe nézett és intett. Sindynek nem kellet több sarkon fordult és kiment.

    A teremben ülök értetlenségét szinte még, így univerzumok között is érezte Sindy. Bár nem ő volt az egyetlen, csekély mértékig Clara is kapót-e érzésből.

-          Már tudhatnátok, minden látó mindent halló százévesek. Saját mestered elöl ritka, ha elfedhetsz valamit. Láthatatlan kapocs van közted és mestered között, aki így vigyázz ránk. Asszem ezt tanították. – mindenki Clara-ra nézett, majd beszéde után ismét a képernyőre.

  Sindy a folyósokon kanyargott hol jobbra, hol balra fordult le. Ismételten hatalmas ajtó előtt állt, itt viszont kopogott. Az ajtó nyílt egy ősz hajú ráncos öreg arc meredt egyenesen Sindyre. Ismerte ezt az arcot eléggé. Mai napon látta is már, Alcandernél . Clara mestere állt ott szúrós szemekkel, még is szembe láthatóan fáradtan.

-          Mr. Malcom, bocsájtson meg ilyen késői zavarásomért, de saját nevemben szeretném Clara Huntert igazolni. - Sindy hangja nem remegett, pedig ritka esetnek számított, aki egy mesterhez mer szólni, és ha mert is nem remegett vagy csuklót el az adott személy hangja. Mi több egy mesterrel szemben pimaszságot titulálni maga volt a bűn. Most pedig Sindy akaratán kívül is ezt tette. Várta kap-e bezárást vagy netán más büntetést. Egyáltalán valamilyen reakciót.

-          Olivia kisasszony a hírek igazak? – tette fel gyerekesen a kérdését Malcom úr, mégsem gúny volt a célja. Egyszerűen Malcom úrnak ilyen volt a stílusa. Sindy nem váratta meg válasszal Malcom urat, tudta egy mestert megváratni megint csak bűnnek számított. Tettetni pedig, hogy fogalma sincs miről kérdezték, csak nagyobb butaságnak számítani, hiszen jól tudta a kérdés mivoltát.

-          Tisztelt uram, párperce érkeztem még és egyetlen hírről sem hallottam még ez idáig, de felvetően igen uram, igazak.

-          Akkor örülök, hogy viszont láthatom. - ismételten mélyen bele nézett Sindy szemébe. Mint aki egy könyvből próbálná a válaszokat kikeresni, voltaképpen ezt is csinálta.  – Rendben Clara Hantert , Olivia azaz Sindy Wolsey igazolja. – Sindy szinte remegett, abban a világban az eredeti, születési neve hátborzongatóan hangzott. Védtelenül érezte számtalanszor magát, mikor ott talált rá. Pedig őt is gólyaként még Sindynek hívták. Bár az évek tovább repültek, az a név pedig tabunak számított abban a világban számára már.

      

 Sindy a folyóson sétálás közben próbált megpiheni, ahova igyekezett nem a legbarátságosabb fogadtatásban lesz része. Az igazgatóhoz sietett.    

       A folyosó árnyékokban úszott és a csend kísérte. A folyosó közepén a sziklafalba, keskeny lépcső felvezető formálódott ki a sötétségből. Koromsötétben lépkedett Sindy. Talán már 40 lépcsőfokot tehetett, amikor ismét fény ragyogását látta. Egy fáklya volt az, a falba mélyesztve. A vasrácsokat világította meg. A fém ajtó épp elég ijesztő vált, ahhoz, hogy kétszer is meggondolja szándékát. Nem hátrált meg, kifújta a levegőt és nagyot nyelt. Kinyitotta a vasajtót, ami csak csikorgott és nyikorgott. Megfordult és közben becsukta az ajtót. Maga előtt egyetlen egy dolog volt. A mindent felemésztő sötétség. Ezúttal a lépcsőfokok már lefele vezetek. Pár perc telt el, de Sindy már is szita magát, hogy nem hozott magával semmi fényt kibocsájtó tárgyat. Néhol a lépcsőfokok csúszósak voltak. Ami miatt nem tudott másra gondolni, csak amiket fiatalabb korában halott. Az iskola rémtörténeteiből párat, mi gazdagon volt borzalmakkal. Például, hogy itt a sötétségben szörnyek védelmezik az igazgatót a behatolóktól. Persze annyira rémisztőek, hogy senki sem meri őket megnézni így nem is etetik őket, és ha netán valaki erre téved, utolsó amit hall a szörny korgó hasa és fogai csattogása. Másik pedig, hogy az iskolában fojt kihallgatások kínzásokkal volt elérve. Ez nem volt sohasem titok senkinek. De egyesek úgy tartották, hogy ezen a lépcsőfokon is vertek meg gyerekeket, vagy netán ők maguk lettek itt öngyilkosok. Meg a sok csúszós lépcső a szörnyek nyálkája. Vagy a síró gyerekek taknya. Gonosz és ártó lelkek. Ott a sötétben, hogy az orráig sem látott semelyik történet nem hallatszott jól. Már vagy másfél órája hallat szüntelenül lefele. Mikor csepegést halott, a síri csendben hatalmas zajnak számított. Megint a rémtörténetek pörögtek Sindy agyában. Ekkor valaminek neki ment. Puha volt és hideg, de a szövet anyagját is felismerte. Sindy megállt, aminek pedig neki ment, felkacagott és kuncogott. Sindy agya és szíve csak zakatolt. Tudta, hogy nem egy diák, az lehetetlen, itt biztos nem az. De nem is akarta megtudni mi lehet akkor. Gyorsabban kezdte szedi a lépcsőket lefele. Még lenem ért a következő fáklyával megvilágított vasajtóig végig érezte, hogy valaki ott szuszog a sarkában. Amikor a fényben megfordult és felfelé nézett a sötét lépcsőre, mintha egy alakot látott volna egy lány alakját, de nem volt biztos benne. Gyorsan az ajtót nyitotta és már csukta is befele. Majd még egy, ezúttal fa ajtón kellet átmennie és oda ért. A Lenti városba. Hála istennek gondolta. Mintha egy hangyabolyba esett volna, úgy érezte magát Sindy. Az emberek, vagyis embernek tűnő lények csak hemzsegtek minden fele. A féregvonatok jöttek és mentek. Olyanok voltak, mint egy hatalmasra nőtt férgek,vagyis erre emlékeztette Sindyt, amik menésközbe vájják az utat, ám maguk mögött nem hagynak járatott, ez is a sok varázslat egyik jól sikerült trükkje volt. Itt lent a politika a tőzsde a városi élet fojt. Fent, a felszínen ennek kevés jele látszott. Minta a vasárnapi piac vagy egy pláza 90% leértékelésekor összegyülemlett ember tömegen kellene át verekedni magát. A zaj nagy volt, ami miatt csengett és zúgott Sindy füle. Végül oda ért ahhoz az ajtóhoz, mely mellet a fém táblán a várva várt szavak szerepeltek.

ARDAN R. COX, a 6. ELNÖK, VHVOI. IGAZGATÓJA

Varázslat határokkal való oktatási intézmény, ez kerestem. Gondolta Sindy. Majd a kivetítő kikapcsolt.

     A teremben ülők csendjét Clara törte meg.

-            Úhhh az igazgatói ?!

-         Nem történt semmi, igazából nem? – állt fel Edward és unokahúgát figyelte.

-          Jaja, de az igazgatótól akkor is tartani kell ok nélkül. Figyi nem láttad, hogy mi volt ott ?-        -mutatott a sötét képernyőre. Nem akarta Clara elárulni nagybátyjának, de nem hitte el, hogy a mesének hit rémtörténet egyike tényleg igaz, mert valami van ott.

-          Akkor se ölt meg senkit valójában. – Értetlenkedve vissza ült a padra Edward. Clara jobban látta, ha nem szól semmit, ezt a rendőr úgysem fogja megérteni. Hiszen ő csak felszínesen lát bele.       

A képernyő hamar bekapcsolt. Clara a faliórára pillantott és suttogva megállapította, hogy három órát tölthetett bent Sindy az igazítónál. Pedig ott a teremben nagyjából csak nyolc perc telhetett el.

                Sindy a hemzsegő embertömegben szinte eltűnt. A képernyőn fel-felvillant. Egy hatalmas lépcső felé sietett, ami szintén emberektől nyüzsgött. A vakító világosság fogadta. Hajnalodott. A képernyőn keresztül elsőként Clara vette észre Sindy csuklóján végig húzódó lila foltot. Majd Edward búgott fel.

-          Az igazgató bántalmazhatja fizikailag?

-          Nyugi! Ott nem kerek-perec minden, hahó, végül is az egyik leghatalmasabb angyalt ölte meg. Igaz, csak időugrással, de akkor is. – Clara már kezdte érteni, miért is nem szabad beszélni az egészről. Az emberek nem tudnak mást csak az idegesítő kérdéseiket sorolni mindenre. Mindenre!

A pirkadat narancssárgával szintezte meg az eget. Sindy a csendes parkokon keresztül haladt vissza az intézménybe. Madarak énekeltek a faágakon. Majd nem rálépett a homokba hagyott mézes mázos nyalókára. Gyorsan korrigálta lépését és egy nagyobb lábemeléssel már maga mögött is hagyta. Csak még az hiányzik, hogy félnapig a cipőm talpát sikáljam. Lassan a városiak leváltották egymást. Az éjszakai lények megbújtak, a nappaliak pedig néhol már fent sertepertéltek. A korán kezdők már a munkájukat végezték.  Sindy a Főutcára fordult. A lámpák még mindig égtek. Ez volt az egyetlen egy hely a városban, ahol állandó világosságot biztosítottak. Ha netán az időjárás nem a legszebbik oldalát mutatta, ködben, esőben, hóban is állandóan égtek a lápmák. Más kijjebb eső utcákra pedig direkt nem is raktak. Így többek között csak fiatalabb vámpíroknak kellett elkerülniük a Főutcát. A város mindig is a rendről volt híres. Még a VHVOI intézmény, Sindy iskolája megalapítása előtt se volt igazán gond a polgárokkal. Persze az évek alatt változott itt is jócskán az emberek magatartása. Akadtak eszeveszett őrjöngők, akik mészárlásba kezdtek. Voltak, akik háborút akartak vagy épp hatalmat. Akik egyszerűen nem ebbe a világba voltak valóak, a minden napos rettegés az őrületbe kergette őket, míg visszafordíthatatlan dolgokig nem fajultak az események. Sindy egy stand mellett haladt el szó nélkül leemelt egy almát és tovább ment. Az öreg árus éppen kiáltani készült, mikor Sindy egy könnyed mozdulattal a háta mögé dobta a pénzt. Úgy tíz métere lehetett már, de így is pont az árus asztalán lévő üvegbe esett. Az árus csak mosolygott és nyugtázta magában, hogy végül nem lopták meg, majd folytatta addigi teendőit. Sindynek nagyon jól esett a friss alma. Ropogott minden falat a szájában.

         Már bőrégető világosság volt, mikor a nagy kastély kapuin belépett. Amint összezárultak a kapuk Sindyt megrohamozták a gondolatai. Elsőként Lilithel való találkozását játszódta le gondolatban újra, majd a nem éppen esemény nélküli vacsoráját. A régi jó barátja is visszaköszönt gondolatban, Nathaniel a maga arrogáns, de ennek ellenére mégis megnyugtató modorával. Az igazgató dühös szemét is maga előtt látta és ismét érezte erős kéz szorítását a csuklóján. Ösztönösen oda nyúlt ekkor vette észre a körbe futó lila foltját. Azonnal felkapta rajta a vizet, de tudta ellene tenni végkép semmit sem tehet. Majd eszébe juttatott a program. A program, ami miatt több baja lett, mint az eddigi évek alatt összes problémáját összeadva. Az a titkos program melybe akarata ellenére egy és féléve belepakolták. Amiről megosztott véleménye miatt, sosem szívlelte meg a dolgot. Csak még nagyobb teher nehezedett a vállára. Erről eszébe jutott az estén látott fiatal Clara rémült arca. Észrevette most azt, amin a nagy zavarban átsiklott. Pedig nyilvánvaló, mint porszem csillogót a levegőben. Clara Krémriként tanult az iskolában, de azt mondta Alcander azért akarja megölni, mert a jövőben nem tudja meggyógyítani. Habár nem értette, félt a választól is , hogy rájöjjön mi fog történni ami miatt Clara gyógyító lesz, még hozzá az egyik legnagyobb úré. De sebtében köddé vált minden gondolata mikor eszébe jutott beteg társa. Tegnap kellett volna meglátogatnom, hiszen megkérte én pedig megígértem. Egy hete feküdt már bent Jenson. Harc közben egy eddig ismeretlen méreggel bekent tört hajították a hátába. Emellé még jó pár harapást, ütést és törést szerzett. Sindy is ott volt a küldetésen, se ő se senki sem látta végül kidobta el a tört.

„Kisebb létszámú vámpír csoport randalírozik a városhatártól 573km-re (É), a hegyek lábánál”

Néven futót a küldetés. Sindy mindezek ellenére nem tudta elhinni, hogy bármelyik vámpírtól származott volna, a tör. Csak egy csapat fiatal vámpír nagyot képzelt, de nem előre kitervelt gyilkosság, nem az semmi kép. Sőt ekkor pangott meg csoportjának a létszáma. Hat társa akkor ott, igazából a semmi közepén eltűnt. Eltűnt személyként futottak, persze sokak úgy vélték, hogy vacsoraként végezték. Sindy persze ennyivel nem tudta le. Nem ez a vámpírok tipikus viselkedése. Persze a vezetőséget ez nem annyira érdekelte. Őket csak az eltűnt Herousok és a méreg izgatta. Hamar rájöttek, hogy Jenson állapota nem javul, sőt csak romlik. Innentől kezdte teljes valóját utálni Sindy. Nem csak azért, mert mindenki mindenkivel jóban áll és együtt egy hihetetlen csapat alkotnak, és nem csak azért, mert épp ő a csapatnak a vezetője. Hanem, mert Jensonnal nagyon közeli kapcsolatot épített ki. Az iskola állandó gyászban volt mindig. Sajnos minden egyes nap valaki meghalt, emiatt már ésszerűbb lett az állandó gyász. Minden fekete, mindenhol gyertyák és mindenhol a halott képei. Onnan lehetett tudni, hogy valaki meghalt, hogy a gyertyák égni kezdtek, képek a semmiből előkerültek, még kint a zászlón is ott lobogott az arca. Végül, amelyik függönyt csak lehetett elhúzták vagy leengedték. Halk zene kezdte dallamát a húrokon. Méltón gyászolta az intézmény az elesett emberit. Sindy ennek ellenére nem tudná feldolgozni, ha Jenson ért borulna szomorúságba minden. Nem akarja elveszíteni se őt se a többi közeli barátját. Végül mélabús gondolatait a folyosó végén megállt lány szertezúzta. Azonnal magára vonta Sindy figyelmét. Ott állt mozdulatlanul, csak az alakjából ítélve mondta, hogy lány. Elég messzire volt, hogy ne lássa az arcát. Sindy még is nyugtalanná vált. Fény árasztotta el a folyosót még is „sötétben” úszott a vége. Majd vízcsepp kopogását kezdte hallani, amikor a márványtáblára hullott. Hirtelen az igazgatóhoz siető útja jutott eszébe. Mi van akkor, ha az a valami, most pont ott van vele szembe. Szinte olyan ,mintha rá várna. A mellette lévő folyosó faláról bekanyarodott ennek a folyosó falára egy árnyék. Ment a falon tovább egyenest az idegen felé. Mikor szemmel láthatólag megtorpant. Sindy most már tudta, jobb, ha lefordul a másik folyosóra. Az árnyék szétáradt a falon, míg végül szem elől veszett. Nah, jó, ha egy árnyék megijedve lelécel, akkor neked is sietősre kellene venned. Épp fordult, mikor beleütközött valakibe.

-          Jaj, nagyon sajnálom, kérem, az én hibám figyelhetem volna jobban. Olivia kérem, ne haragudjon meg rám. – maga előtt a botladozó Hollyt látta, falfehér arcát a szégyenkezés miatt piros pír festékezte valamicskét emberire.

-          Oké! – Sindy nem igen fogta fel mit is mond. Azonnal a folyosó végére nézett, de már nem volt ott senki. Az alak eltűnt. A lányra pillantott látta tátogó száját, de az agya túlontúl pörgött, hogy bármit is felfoghasson a körülette lévő eseményből. Minden erejével Holly szájára pontosított, majd meghallotta a szavakat. Sikerült lenyugodni az agyának.

-          …nem azért, de ha dolgod akad megértem, csak tudod, jól jönne, de te döntsd el. Jó? oké. Ha meg benne vagy akkor, lehetne ma a gangnál is. Na, de megyek és ne feled a mestered, meg Jensont. – Sindy bármennyire igyekezett egyetlen értelmes dolgot sem tudod levenni, de bunkóságnak tartott vissza kérdezni, pont Hollynál, akinek a neve hallatán remegni kezd a térde. Viszont Jenson neve hallatán, most cseppet sem érdekelte.

-          Bocs, mit mondtál? Jenson?- Holly remegni kezdett. Szuper , most csakis Holly kell még a bajaim közé, na, majd kiengesztelem valahogy. Igyekezett gondolatait kikapcsolni, ha még egyszer ismétlésre kérné a lányt biztos, hogy elájulna.

-          Mestered vár az edzésen. Én pedig korrepetálásra kértelek meg, de ha nem jó neked, akkor

-          Jó ok, de mi van Jensonal?- Sindy Holly vállaira tette kezét. Holly a lehetségesnél is jobban megijedt.

-          Megkért Dean, hogy szóljak, feltétlenül menjél Jensonhozz, mert látni akar. És, hogy Jenson nincs valami jól. – Dean is szintén a legjobb barátaiba sorolható Sindynél. Ők hárman tartottak össze a legjobban, mint három szerelmes. Most már egyre sürgetőbbé vált a látogatás.

-          Kösz Holly és bocs. – majd sietős léptekben ott hagyta a remegő lányt.  Sindy az utolsó folyosót már futva tette meg .